Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 48 találat lapozás: 1-30 | 31-48

Névmutató: Ferencz József

1997. november 8.

A kolozsvári Magyar Királyi. Ferencz József Tudományegyetem alapításának 125. évfordulója alkalmából emlékülést tartott a Szent László Akadémia és a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete nov. 8-án Budapesten, a Magyarok Házában. Faragó József kolozsvári néprajztudós előadásában kifejtette: a Ferencz József Tudományegyetem 1872. október 19-én, 258 diákkal kezdte meg működését. Megszüntetéséig, 1919-ig falai között összesen csaknem 60 ezer hallgató fejezte be tanulmányait. Az egyetemen 1940-ben ismét megindulhatott az oktatás. Néhány esztendővel később, az 1944-45-ös tanévben az intézmény nevét Kolozsvári Magyar Tudományegyetemre változtatták, ám még abban az évben meg is szüntették és utódjaként megalapították a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Ez az önálló magyar intézmény 1959-ig működött, abban az évben azonban erőszakkal egyesítették a kolozsvári román egyetemmel. Pozsgay Imre egyetemi tanár, a Szent László Akadémia rektora a fórumon hangsúlyozta: a romániai magyar közösségnek elvitathatatlan és jogos igénye, hogy a Bolyai Egyetemet helyreállítsák, mégpedig egykori városában, Kolozsvárott. Azzal, hogy az egyetem ügyével kapcsolatosan Romániában a "multikulturalizmus álnok jelszavát" hangoztatják, a magyarok identitásának felszámolását célozzák, önazonosságukat kérdőjelezik meg, állapította meg. Hozzátette: a Bolyai Egyetem újraindítása az egyetemes magyarság jussa, és érdeke is. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 10./

2000. július 24.

Júl. 22-23-án az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) földmérési szakosztálya szakmai találkozót tartott Nagyváradon, a Keresztény Ifjúsági Központban (Posticum). A szakosztály elnöke, a találkozó szervezője dr. Ferencz József szerint az eszmecserén az aktuális kérdések kötetlen megtárgyalása, a magyarországi kollégákkal való tapasztalatcsere volt a fontos. Dr. Gyárfás Márton szerint belföldön a földmérés jelenlegi helyzete éppolyan bonyolult, mint a román politikai élet. Az első földtörvény '91-ben jelent meg, de a kataszteri jogszabály csak '96-ban. A földtörvényt azóta kétszer módosították, a megyei kataszteri hivatalok érdemi átszervezése helyett pedig létrehoztak egy párhuzamos intézményt, a Mezőgazdasági Kataszteri és Területrendezési Hivatalt (OCAOTA). A szakembergárda szétosztása és az adatbázis kezelése miatt a két hivatal között feszültség alakult ki. - Magyarországon hatékonyan folyik a munka. 15-20 éven belül befejeződik az egész ország területének digitális feltérképezése, jelenleg intranetes kataszteri adathálózat kiépítésén dolgoznak. /Albert Ferenc: Földmérők tanácskozása. = Bihari Napló (Nagyvárad), júl. 24./

2001. augusztus 9.

A napokban elhunyt 85. életévében dr. Száva János professzor, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem egyik legendás alakja, aki Európában másodikként készített csípőprotézist. Máthé Éva felidézte a professzorral 1995-ben készített interjút. A professzor elmondotta: Csíkszépvizen született, elektromérnöknek készült, azután mégis Kolozsvárra ment, a Ferencz József Tudományegyetemre, orvosnak készült. Harmadéves medikusként a frontra került, ahol számtalan műtétet végzett. Volt úgy, hogy csak két órát tudott aludni. Egyedüli sebész volt. Öt hónapig feküdt a hírhedt táborban, Focsani-ban, deszkapriccsen, súlyos betegen. 1948-ban Zilahon osztályvezető sebészfőorvos volt, amikor értesült marosvásárhelyi ortopédiai kinevezéséről. Új szakmát kellett tanulnia. A következő években dr. Száva János Marosvásárhelyen ortopéd klinikát létesített, melynek keretében később gyermekrészleg is létesült. A csípőprotézis terén a másodikak voltak Európában, melyet 1950-ben végeztek el. A csigolyatumor kezelését tartja dr. Száva János pályája csúcsának. Száva professzor iskolát teremtett, kiváló szakorvosokat nevelt, 42 éven át vezette az egyetemi klinikát. /Máthé Éva: Hőskori küzdelem volt..." = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 9./

2004. január 24.

Gál Kelemen (1869–1945) neve ismerős a kolozsváriaknak, összeforrott az Unitárius Kollégiummal, annak 1892-től 1932-ig némettanára, s a századfordulótól 25 éven át igazgatója is. Az 1920-as években a kisebbségi helyzetbe került magyarság tanügyi küzdelmeinek egyik vezetője, krónikása volt. Két kötetben írta meg iskolája történetét (1935), Ferencz József unitárius püspök (1936), valamint Jakab Elek (1938) életrajzát. Méltán vette fel nevét az RMPSZ Kolozs megyei oktatási központja. Gál Kelemennek egy életrajzi könyve kéziratban maradt. A 2001-ben megindított Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai sorozat 3. köteteként most Kovács Sándor és Molnár B. Lehel gondozásában sajtó alá került e kézirat, Káli Nagy Elek élet- és jellemrajza (Kolozsvár, 2003) címmel. Káli Nagy Elek a magyar közélet mára teljesen elfeledett szereplője. /Gaal György: Gál Kelemen könyve Káli Nagy Elekről. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 24./

2004. február 24.

Erdélyben a magyar szobrok és emlékhelyek rongálása, meggyalázása nem csak mostanában jellemző cselekedet. Erről tanúskodnak azok a cikkek, tudósítások, melyek a Brassói Lapok hasábjain jelentek meg 1925 és 1934 között. Ebből idézett az Erdélyi Napló. Az aradi Szabadság téren 1925-ben lebontották a tizenhárom aradi vértanú szobrát. Akkor Barabás Béla dr., volt országgyűlési képviselő kijelentette: A magyar kormány sajnos elhanyagolta ezt a kérdést, vagyis nem nézte azzal a kötelességtudattal, melyet ez az ügy megérdemelt volna, és az emlékművet a tűzoltólaktanya udvarán felépítendő deszkaketrecben helyezik el. (1925. júl. 5.) Románia csak ellenértékért hajlandó átadni Magyarországnak a ledöntött erdélyi szobrokat. A román hatóságok, mint ismeretes, egy csomó emlékművet lebontottak: Aradon így a tizenhárom vértanú szobrát, a segesvári Petőfi-szobrot és egyéb emlékművek közül a millenniumi oszlopot is. Eddig a román kormány a békeszerződés értelmében átadta Magyarországnak az eltávolított emlékműveket. Most azonban elhatározta, hogy ezeket a szobrokat csak akkor adják ki, ha cserébe kiszolgáltatja Romániának az ott őrzött román vonatkozású műkincseket. Homan Bálint, a Nemzeti Múzeum igazgatója kijelentette, hogy a budapesti Nemzeti Múzeumban egyetlen román vonatkozású ereklye vagy műkincs sincsen, így a Nemzeti Múzeum semmit sem tud kiszolgáltatni. Ezért a magyar kormány erélyesen visszautasít minden román követelést. (1926. jan. 13.) Eltűnnek a magyar szobrok és emlékművek. Egy rövid kimutatás a pusztításokról. 1. Aradon: a Kossuth Lajos-szobor mellékalakjait hat tüzérkocsihoz kötve rántották le, majd az egész szobrot összetörték. Ugyancsak itt megcsonkították Csiki Gergely szobrát, Zala György remeke, a Vértanú-szobor pedig a városi lovarda raktárában található. 2. Nagyszalontán: Kossuth Lajos életnagyságú szobrának nyakához kötelet erősítettek és lovakkal lerántották. 3. Nagyváradon: Szigligeti Ede és Szent László szobrait rejtekhelyre szállították. 4. Zsombolyán: Kossuth Lajos szobrát dinamittal felrobbantották. 5. Nagyszentmiklóson: Révai Miklós mellszobrát leszerelték s helyére Eminescu költő szobrát helyezték el. 6. Karánsebesen: Erzsébet királyné szobrát megcsonkították. A következő helységekben is tűnnek el a szobrok: Kolozsváron, ahol az Erzsébet-szobor fejét leütötték, Marosvásárhelyen a szobor fejét egy nyirkos pincében helyezték el, Temesváron a hadapródiskola udvaráról vitték el a szobrot, eltávolították még Ferencz József szobrát is. 7. Buziásfürdőn: A Trefort-szobor tűnt el. 8. Déván: A vértanúhalált halt első unitárius püspöknek, Dávid Ferencnek szobrát ledöntötték és darabokra törték. 9. Szinérváralján: Kossuth Lajos szobrát megcsonkították. 10. Boksabányán: A honvédemléket megrongálták, a főalakok fejét letörték. 11. Nagykárolyban: A hat méter magas Kossuth-szobrot pusztították el. Hurkot kötöttek nyakába és lovakkal lerántották. 12. Szatmáron: Elpusztították a 22 láb magas Kölcsey-szobrot és a humanista Kiss Gedeon szobrát. 13. Kolozsváron: A fából faragott Kárpátok őrét a katonák széjjeldarabolták. Egyedül Mátyás király szobrának kegyelmeztek meg azzal, hogy Mátyás román származású volt, aki csak kalandos diplomáciával akadályozta meg, hogy Erdélyt Romániához csatolják. 14. Nagyenyeden: A labancok ellen harcoló tíz nagyenyedi diák emlékoszlopát megcsonkították. 15. Marosvásárhelyen: Kossuth Lajos, Bem apó, II. Rákóczi Ferenc és a Szabadság-szobrot ledöntötték. A kultúrpalota remek mozaikjait, magyar tárgyuk miatt, kikaparták. A 48-as hazafiak emlékét megcsonkították. 16. Nyárádszeredán: A Bocskai-szobrot döntötték le. 17. A fehéregyházi csatatér honvédemlékét megcsonkították, mely alatt Petőfi Sándorral együtt 150 honvéd alussza örök álmát. 18. Sepsiszentgyörgyön: A honvédemlékeket lebontották, Gábor Áron szobrát megcsonkították. 19. Nagyszebenben: A Bem-szobrot eltávolították, a Petőfi-reliefet megrongálták. 20. Baróton: A szabadságharc emlékoszlopát megcsonkították. 21. Madéfalván: A székely emlékoszlopot megcsonkították. 22. Székelyudvarhelyen: A Vasszékely-szobrot elpusztították. És így lehetne tovább folytatni a rombolásokat. (1930. aug. 15.) Szilágysomlyón a Hősök emlékoszlopáról lerombolták a turulmadarat. A szilágysomlyói hősök emlékművén egy turulmadár van. Ezt a szobordíszt február 23-án éjszaka ismeretlen tettesek a szoborral lerombolták. Reggelre a megcsonkított szobron ott lengett a román lobogó. (1933. júl. 28.) Nagykárolyban ismeretlen tettesek lefűrészelték a nagykárolyi Kölcsey-szobor fejét. (1934. szept. 1.) Désen a lebontott Turul-emlékmű helyén a város szobrot akar emelni Mihali Tivadarnak. (1934. aug. 8.). /Szakács János: Az erdélyi szobrok sorsa. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 24./

2006. augusztus 17.

Idén újra kikerül a Kazán-szoros baloldali sziklafalára az a márványtábla, amely a Duna szabályozását kezdeményező gróf Széchenyi Istvánnak hivatott emléket állítani. Az eredeti, mintegy tíz négyzetméteres tábla, akárcsak a sziklába vájt egykori Széchenyi út a vaskapui vízi erőmű megépítése után a felduzzasztott folyam mélyére került. A Gróf Széchenyi Ödön Magyar Hajózási és Jachtegylet tagjai tavaly már elhelyeztek egy kis méretű táblát, de ismeretlen tettesek néhány hét után – a román, magyar és Széchenyi-zászlóval együtt – eltávolították. „Azon a tízezer forinton ne múljék, mi az idén is kihelyezünk egy kisebb méretű táblát. De erről lényegében a hatóságoknak kellene gondoskodniuk” – magyarázza Varga István, a Gróf Széchenyi Ödön Magyar Hajózási és Jachtegylet ügyvezető alelnöke. Elmondta, hogy az 55x35 centis márványlapba annak a hatalmas táblának a szövegét vésették, amely a víz alá került. Gesztusukkal Széchenyi István előtt kívántak tisztelegni. A sziklafalat, melyre a táblát rögzítették csak a vízből lehet megközelíteni, egy hónap alatt mégis nyomtalanul eltűnt. „A szorosban nem ez az egy, pusztulásra ítélt emléktábla; mi a többinek a sorsát is felvállaltuk” – mondja Madaras Lázár, Mehedinti megye néhány hónappal ezelőtt lemondott prefektusa. Elszomorítónak tartotta, hogy a helyi románok közül kevesen ismerik a környék valós történelmét. Sokan nem tudják, hogy Mehedinti megyeszékhelyét, a ma Drobeta Turnu Severinként ismert Szörényvárt egy magyar szerzetesrend létesítette. Ezt idézi a város címerében található kereszt is. Ezeket a részleteket szerencsére a megyei múzeumban el is mondják a látogatóknak – jegyezte meg Madaras. – A Duna mentén kígyózó vasutat is a magyarok építették. 1860-ban Szörényvár lakóinak több mint fele német ajkúnak vallotta magát, de a magyarság számaránya is 20 százalék fölött volt. A románok aránya 10 százalék alatt maradt, a kiegyezéskor is alig érte el a 15 százalékot. Szörényvár mára jószerével színromán településsé vált. Madaras betegnyugdíjba vonulásával az a néhány tucat al-dunai magyar is elárvult. Lászlóvára határában most is ott áll az óriási méretű Baross-tábla, mely öles betűkkel hirdeti: „Az Aldunai vaskapunak és a többi zuhatagnak az MDCCCLXXXVIII évi XXVI t. czikkelye által elrendelt szabályozása megkezdetett I. Ferencz József uralkodása alatt Gróf SZAPÁRY GYULA miniszterelnök idejében BELLUSI BAROSS GÁBOR kereskedelemügyi miniszter által MDCCCLXXXX (1890) évi szeptember XV-én. Isten áldása legyen e művön és megalkotóin.” A vasminiszternek is emlegetett Baross Gábor közlekedési miniszter Széchenyi örökébe lépve az Al-Duna szabályozásának és a gőzhajózásnak volt a szorgalmazója. Új-Moldova mellett a hegyoldalban egy másik emléktábla is megmaradt. Kopott betűkkel hirdeti, hogy a Vaskapu szabályozását már 1890-ban megkezdték Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége alatt. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es tábla Erzsébet királynénak állított emléket. Nisztor szerint a víz teljesen tönkretette. Szinice falu közelében a Duna medrében három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építményt fedezhetünk fel. Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint, több al-dunai várhoz hasonlóan Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízben állnak, magas vízálláskor teljesen ellepi a folyam a legalacsonyabbat. Alacsony vízállásnál azonban le is lehet sétálni a tornyokhoz. 22 kilométerrel feljebb, Drenkovánál a vízben állnak Drankó várának a romjait. A Szörényi-Bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg lerombolták. A modern vonalú orsovai római katolikus templom falára 2004. május elsején került fel az a márványtábla, mely a magyar korona történetének e településhez kötődő részletére emlékeztet. „A Szent Korona Orsovánál volt 1849-től 1853-ig elrejtve. Az elásatás helyén, a Szent Korona ittlétének emlékére 1855-ben Koronakápolnát építettek. A kápolna a Duna vize alá kerülvén, emlékül a koronát tisztelők ezen táblát állították” – olvasható a márványlapon. A koronázási jelvényeket 157 évvel ezelőtt éppen augusztus 17-én rejtették el a Szemere Bertalan miniszterelnök vezette menekülők. A korona rejtekhelye fölé immár I. Ferenc József császár emeltette a kápolnát. A Duna felduzzasztása nyomán ez az emlékhely is víz alá került. A nemzeti értékek ápolására Temesváron megalakult a Szent Korona Szövetség. Ennek a szervezetnek a kezdeményezésére helyezték az új templom falára a háromnyelvű emléktáblát. A Baross Gábor által létrehozott tanintézetben 1927-ig folyt magyar nyelvű oktatás. Ha újraindítanák, ma már nem lenne diák, aki magyarul tanulhatna falai között. A magyar jellegű emlékek a Duna süllyesztőjébe kerülnek, közben Orsova mellett egy sziklatorony Decebal dák uralkodó hatalmas szobrává alakul. A műalkotás magassága 40, szélessége 25 méter. Az alkotás félkész állapotban várja befejezését. A munkálatokat a leggazdagabb románként emlegetett Josif Constantin Dragan pénzeli. A szekuritátés, korábban vasgárdista múlttal vádolt üzletember pénzhiányra hivatkozva állította le a kőfaragókat. /Szucher Ervin: Magyar emlékek az Al-Dunán. Víz alá kerültek a Vaskapu Duna-szorosait hajózhatóvá tevő magyar államférfiak emléktáblái. = Krónika (Kolozsvár), aug. 17./

2006. november 7.

Kilencedik alkalommal szervezte meg egyház- és nemzettörténelmi vetélkedőjét Kolozsváron az Erdélyi Unitárius Egyház ifjúsági szervezete, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE). A november 3-án sorra kerülő országos szintű vetélkedőn Erdély különböző unitárius egyházközségeinek középiskolás fiataljai vettek részt. Idén a nemzettörténelmi rész témája az 1956-os forradalom volt, míg egyháztörténelemből Ferencz József püspöki tevékenységének kezdetétől (1876) az 1964-ig terjedő időszak. Másnap, november 4-én került sor az évente megrendezett dévai emlékzarándoklatra. Dávid Ferenc egyházalapító püspök emlékcelláját aznap több mint 600-an látogatták meg az Erdély különböző vidékeiről érkezett unitárius zarándokok. Üdvözlőbeszédet tartott dr. Szabó Árpád unitárius püspök. /Vetélkedő és emlékzarándoklat. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 7./

2007. április 17.

Április 16-án Kolozsváron a Farkas utca 4. szám alatti épületben felavatták a Babes–Bolyai Tudományegyetem múzeumának új otthonát. A négy teremben, többek között, helyet kapott – néhány korabeli fényképfelvétel és dokumentum erejéig – az 1872–1918-as, 1940–45-ös és 1945–59-es időszakok méltánytalanul lecsökkentetett emléke is, „Ferencz József Tudományegyetem”, „A kolozsvári magyar egyetem” és a „Bolyai Egyetem” alcímek alatt. /Méltánytalan emlékek. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 17./

2007. szeptember 24.

A kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium fennállásának 450. évfordulója alkalmával rendezett ünnepségek során hármas könyvbemutató volt. Dr. Fazakas István Erdély nagy pedagógusai neveléstörténeti antológiája /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ hét híres személyiséget – Kereszturi Pál, Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Kovásznai Sándor, Köteles Sámuel, Bolyai Farkas és Brassai Sámuel – mutat be. A másik két kötet, dr. Rezi Elek Teológia és népszolgálat című könyve és Sánta Ferenc Isten a szekéren című novelláskötete az Erdélyi Unitárius Egyház kiadásában jelent meg Kolozsváron. A Teológia és népszolgálat Ferencz József unitárius püspök életét és teológiai munkásságát mutatja be. Sánta Ferenc műveit több mint húsz nyelvre fordították le, „de a legnehezebben erdélyi magyar nyelvre, mivel az Isten a szekéren című novelláskötet az első Erdélyben megjelenő alkotása” – mondta Krajnik Nagy Károly, a kötet méltatója. /Valkai Krisztina: Az Unitárius Kollégium szélesre tárja a kapuit, és beengedi a történelmet. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 24./

2010. június 30.

A százhuszonöt éves EMKE
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával.
Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebbségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is.
Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. "
Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését.
A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte.
1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében.
A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is.
A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett.
Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be.
Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket.
A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek.
Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete."
A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat.
Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért.
1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára.
Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját.
Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat.
A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak.
A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték.
Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára.
1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át.
1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható.
A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének.
Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb.
1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén.
Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház.
2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!"
Sebestyén Kálmán
Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf.
Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981.
emke.ro/sajtóvisszhang

2010. november 8.

Kitüntették a Krónikát a felsőoktatás kiépítésének szorgalmazásáért
Noha hosszú út vezet a teljes értékű, az autonómia szellemében megszervezendő romániai magyar egyetemi hálózat kiépítéséhez, az erdélyi magyar közösség nem adhatja alább ennél az igénynél – jelentette ki Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke tegnap Kolozsváron a Báthory-díjak átadása alkalmából rendezett ünnepségen.
Az elismerést a Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatára az EMNT oktatási szakbizottsága 2005-től adományozza olyan személyiségnek vagy szervezetnek, akik az adott évben vagy a megelőző időszakban a legtöbbet tették a romániai, állami finanszírozású magyar felsőoktatás érdekében.
A korábbi évekhez hasonlóan idén is tizenhat Báthory-díjat osztottak ki: kitüntették Antal András nyugalmazott agronómus professzort, Ádám Valériánt, a Marosvásárhelyi Orvosképzésért Alapítvány ügyvivőjét, Deák Ernőt, a Nyugat-európai Magyar Szervezetek Szövetségének elnökét, a Duna Televíziót, az erdely.ma hírportált, Koszorús Ferencet, az American Hungarian Federation elnökét, a Kossuth Rádió Határok nélkül műsorát, a Krónikát, az MTV Kárpát Expressz műsorát, Smaranda Enachét, a Pro Europa Liga elnökét, Székely Leventét, a Genfi Magyar Misszió első beosztottját, Szilágyi Zsolt egykori RMDSZ-es parlamenti képviselőt, Szőcs Géza költőt, Vincze László újságírót, Wanek Ferencet, a Bolyai Társaság egykori elnökét és Zsembery Ferenc mérnök-vállalkozót.
Tőkés László felhívta a figyelmet arra, hogy az alkotmánybíróság által megakasztott, a kisebbségi oktatás számára számos kedvező előírást tartalmazó román oktatási törvény ellen bukaresti politikusok, sőt Andrei Marga, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora hisztérikus támadást indított, az EP alelnöke ugyanakkor olcsó engedménynek, porhintésnek nevezte, hogy a BBTE főépületében nemrég elhelyezték a Bolyai Egyetem öt egykori magyar rektorának arcmását, miközben a Ferencz József Tudományegyetem professzorainak, rektorainak domborművei hiányoznak a gyűjteményből.
Hantz Péter, a BKB alelnöke – akit egykor a magyar táblák elhelyezése miatt távolítottak el a BBTE-ről – „bizalombitorlóknak” nevezte az erdélyi magyar politika és akadémiai élet ama képviselőit, akik szerinte a „tanult tehetetlenség” állapotában mellőzik a magyar felsőoktatás ügyének előmozdítását. Szőcs Géza költő a díjátadáson felidézte, hogy a román állambiztonsági szervek által üldözött Ellenpontok című szamizdat kiadványban már 1984-ben felvetette a magyar egyetem ügyét, 1985-ben írt emlékiratában pedig szembesítette az anyanyelvű oktatáshoz való jogot papíron biztosító akkori román alkotmányt az ezzel ellentétes valósággal.
Közölte, az Orbán-kormány kultúráért felelős államtitkáraként kiemelt céljának tekinti bevinni a köztudatba Kolozsvár jelentős szellemi értékeit, például megjelölni a kincses város nagyjainak elfeledett szülőhelyét. Szőcs Géza konkrét ígéretet tett arra, hogy 2012-ben szobrot emelnek a kincses városban Végh Sándor hegedűművésznek, karnagynak, a 20. század egyik legnagyobb, 1997-ben elhunyt zenei előadóművészének, akinek tiszteletére nemzetközi vonósnégyesversenyt is tervez. Krónika (Kolozsvár)

2010. november 13.

Levélbontó - Néhány adat a Babeş–Bolyai egyetemről
A Szabadság október 22-i számában idézeteket közöl Tőkés László leveléből, amelyet Angela Merkel német kancellár felvilágosítása céljából írt, a Babeş–Bolyai Egyetem történetéről; Merkel asszonyt ugyanis nemrég az egyetem díszdoktorává választották. Az idézetek azonban sajnos (talán rövidítés céljából) tévedéseket tartalmaznak. Mielőtt ezekre rátérnék, egy más dolog is érdekel: a németek lelkiállapota (együttérzésének lehetősége) a két vesztes háború után, amelyről nem sikerült eddig adatokat szereznem, ez befolyásolná ugyanis a levél befogadóképességét.
A közép- és újkorban (1815-ig) nagyrészt a német nyelvterületen létezett a Német–római császárság, egy laza államszövetsége a rengeteg közép európai feudális német államocskának. Ezen államszövetség nyoma, hogy Németország ma is több kisebb német állam „államszövetsége”. Az „egységesebb” Németország fokozatosan alakult ki 1815 után egészen 1871-ig – ekkor csatlakozott utolsónak Elzász-Lotaringia, amelyet XIV. Lajos francia „napkirály” foglalt el erőszakkal (1648) és kezdett „franciásítani”. A francia–porosz háború (1871) állította vissza (?) a „régi” német hovatartozást. A vesztes első világháború ezt újra visszaírta, majd Franciaország II. világháborús csúfos veresége 1940-ben újra átírta. Igaz, ideiglenesen, mert a II. világháború vége megint Franciaországhoz csatolta. Az első világháborúban Németország komoly területet vesztett az akkor újraalakuló Lengyelország javára, amely 1831 óta a cári Oroszország része volt, ugyanis ez tengeri kikötőt óhajtott, emiatt Poroszországot kettészakította (emiatt tört ki a II. világháború, lásd danzigi korridor). A világháború végén ugyan Lengyelország megmaradt, de óriási keleti területeit rabolta el a Szovjetunió, amelyeket Németország „ősi” keleti részének Lengyelországhoz való csatolásával pótoltak (igaz, innen sok millió németet ki is zsuppoltak sürgősen).
Ezt a területi veszteséget a hitlerizmus tényétől lelki traumába esett Németország ma szó nélkül (sőt, bűntudattal) viseli, de (saját példámból kiindulva) alighanem fájdalmasan gondol vissza a sok megalázásra még akkor is, ha – kétségtelenül – ebben elsősorban ő a hibás. Ahogy mi sem vagyunk bűntelenek két világháború elvesztéséért. Hát ezért érdekel a németek titkos lelkiállapota, amely befolyásolhatja, mennyire érzik át a magyarok traumáit, akár egyetemi szinten is.
Rátérve Tőkés László egyetemtörténeti tévedéseire: – egyetemünket modern formában (több évszázados előzmények után) 1872-ben alapították, de ez nem Bolyai János, hanem Ferencz József akkori magyar király nevét viselte; ezt az egyetemet 1919-ben katonai erővel foglalta el – teljes ingó és ingatlan leltárral – a román katonaság, és ebben, ezzel alapította az I. Ferdinánd (és nem V. Babeş) egyetemet. A katonaság által kitelepített tanszemélyzet jó része egyetlen ceruzával menekült Szegedre; velük működtette (és látta el épülettel, mindennel) a továbbiakban a Ferenc József Tudományegyetemet a magyar állam. A II. bécsi döntéskor a Ferdinánd Egyetem (a mozgatható leltár jó részével) Szebenbe költözött át 1940 szeptemberében. A szegedi egyetem professzoraival és más személyzettel formálisan visszaköltözött Kolozsvárra a Ferenc József Egyetem, de felszerelését Szegeden hagyta. Volt és visszakapott épületeit a magyar állam új ingó leltárral látta el (1940–1941). A világháború végén a Ferdinánd egyetem tanszemélyzete a leltárral visszaköltözött Kolozsvárra a magyar egyetem épületeibe (1945). Ugyanakkor, a botrány elkerülésére és a megkötendő békeszerződésre való tekintettel, a román állam Groza kormánya törvényerejű rendelettel (és a király aláírásával) megszüntette a Ferenc József Egyetemet, de megalapította a Bolyai Tudományegyetemet 1945 májusában, e célra egyetlen épületet, a volt református leányiskolát, a De Gerando épületét) és ennek felszerelését biztosította. Ezt később még két középiskola (Marianum és közgazdasági iskola) épületével bővítette 1946–48-ban. 1959-ben a párt utasítására, tanügyminisztériumi rendelettel (tehát törvénytelenül) egyesítették a Babeşés Bolyai egyetemet, Babeş-Bolyai néven.
Jó, ha tisztán látunk: formálisan a Bolyai egyetemet alapító törvényerejű rendelet ma is érvényben van, miniszteri rendelet ezt meg nem szüntetheti. Ha ez nem így van, cáfolatot hálásan fogadok.
id. Nagy László, Szabadság (Kolozsvár)

2010. december 24.

Lassan elnémulnak a felső-marosmenti harangok
Jódtelep az egyetlen kimondottan magyar falu a Felső-Marosmentén. Jó félszáz kilométeren keresztül, Disznajó és Maroshévíz között, e kis sziget lakói kivételével már csak mutatóban maradt pár magyar család. Ezek leszármazottai is többnyire románul beszélnek, és az ortodox templomot látogatják. A Bánffyak, Kemények, Éltetők egykori birtokain az általuk behozott jobbágyok utódai kerültek többségbe. Hívek híján a református egyház kénytelen volt eladni a dédai parókiát, beletörődni a szalárdi fatemplom pusztulásába, mint ahogy az ellen sem tehet, hogy a csodálatos palotailvai templomban is fúj a szél a padsorok között.
Maros völgye maroknyi reformátusságát Disznajótól Palotailváig Nagy Ferenc jódtelepi lelkipásztor szolgálja, míg maroshévízi kollégája, Balla Árpád a gödemesterházi hívekben tartja a lelket. Mindketten tudják: a leépülés megállíthatatlan, megfékezése mindössze ideig-óráig járhat sikerrel.
Hívek hiányában eladták a parókiát
Disznajó a Maros völgye utolsó színmagyar települése. Jódtelep kivételével a következő ötven kilométeren található falvakban egészen Maroshévízig a románság és az ortodoxia uralkodik. Dédán, a Monarchia kiépítette vasúti csomópontnak számító községközpontban ma már mindössze három református él. Pedig egy évszázaddal korábban, 1905-ben a magyar állam még parókiát is építtetett az akkor jelentős számú kálvinista gyülekezetnek. Az egyháznak sikerült visszaszereznie az évtizedek során kocsmának, szövetkezeti épületnek, fogorvosi rendelőnek, majd iskolai laboratóriumnak használt ingatlant, de hívek híján kénytelen volt eladni az önkormányzatnak.
A Jódtelepről lejáró Nagy Ferenc már csak úrvacsoraosztáskor toppan be az Ördögh családhoz, ahol az istentiszteleteket tartják. „El sem tudom mondani mennyire felemelő érzés, amikor ünnepek alkalmával eljön a tiszteletes úr, és az édesapám portáján szolgál” – lelkendezik Şandor Ibolya. A vegyes házasságban élő asszony azonban nem várja meg a sátoros ünnepeket; van, amikor autóba ül, és elmegy Holtmarosra vagy Jódtelepre istentiszteletre. Máskor meg férjét követi a helyi ortodox templomba. Mint megjegyzi, jó viszonyt ápol a helyi románokkal, akik ódzkodnak attól, hogy vallása vagy nemzetisége miatt sértő megjegyzéseket tegyenek rá. Dédán mindössze három református él, de nem sokkal fényesebb a helyzet a szomszédos Dédabisztrán sem, ahol nyolc gyülekezeti tagot tartanak számon.
Azok is idős emberek, gyermekeik sem magyarságukat, sem vallásukat nem őrizték meg. Pedig az anyakönyvi adatok alapján, valamikor itt is népes magyar közösség élt. Galonyán már csak Kemény báró egyik leszármazottja, a Magyarországról hazaköltözött Nagy Géza képviseli a vallási és nemzeti kisebbséget. A középkorú férfi a turizmusból próbál megélni, és a jódi istentiszteleteket látogatja. Ezt teszi az a néhány ratosnyai református is, akinek egy-két kilométert kell gyalogolnia a községközponttal összenőtt Jódtelepig. Nagy Ferenc valamikor kijárt a vízi erőmű építésénél dolgozó, barakkokban élő munkásokhoz. Ma viszont már nincs akihez.
„A székelyföldi munkások mind hazatértek falujukba, ma már egyetlen református sem dolgozik a gátépítésen. Van viszont néhány magyar nő, aki éppen Jódtelepről ment férjhez egy-egy moldvai munkáshoz” – meséli a lelkész, aki bár furcsállja, nem kommentálja a menyecskék döntését. A szomszédos Borziatelepen valamikor még élt egy református. A völgyön felfele haladva, Andrenyásza szintén fehér foltnak számít. A legutóbbi népszámláláskor a falu egyik lakója reformátusnak vallotta magát, de aztán kiderült, hogy lényegében jódtelepi. Fia, Forró Ferencz József hiába visel ennyire hangzatos magyar nevet, már csak románul hajlandó megszólalni, és az ortodox templomot látogatja.
Szalárd, az államosított falu
A második világháború előtt talán senki nem jósolta volna meg, hogy a múlt század elején komoly fejlődésnek induló Szalárd telep 2010-re szinte teljesen kiürül. Mára nemcsak a többségi, református magyarok tűntek el a faluból, de román család is alig maradt. A völgyet hétvégi házak és a Marosvásárhelyről, Szászrégenből kiérkező nyaralók népesítik be. „Valamikor mind ipari, mind egyházi szinten nagy versengés volt a két párhuzamos völgy, Szalárd és Jód között. Szalárdon több református élt, mint Jódtelepen, 1908 után egy kis fatemplomot építettek. Az első világháborúig csaknem tizenkét kis fűrészüzem működött a faluban.
Ma már üzemek sincsenek, lakók sem maradtak” – állapítja meg Nagy Ferenc. A lelkész megítélésében Jód azért maradhatott meg, mert az ide telepített dolgozóknak az erdő- és gyártulajdonos Bánffy család házhelyeket adományozott. A Szalárd völgyén ellenben a munkásokat és családjukat bérházakban szállásolták el. „Miután az első világháborúban felrobbantották a gátereket, a magyar munkáscsaládok egy kivételével, mind elhagyták a falut. Nem rendelkeztek házzal, házhellyel, nem volt, ami a településhez kösse őket” – véli a lelkész. A gyülekezettel együtt a fatemplom is elpusztult, harangja vélhetően a mintegy három kilométerrel odébb fekvő Palotailvára került.
Református hívek, ortodox szokások
Palotailva az egyházmegye legfiatalabb gyülekezetei közé tartozik. Az itteni reformátusok többsége a második világháború idején telepedett le a fejlődésnek indult faluba. Felszámolva a szalárdi fűrészgyárat, a magyar kormány a jobb fekvésű Palotailvára telepítette át a munkatelepet, és vele együtt a dolgozókat is. Ahogy azonban a leányegyházközségnek nincs múltja, jövője sem igen lesz. A 64 lelket számláló gyülekezetből sokan elrománosodtak, de azok is átvették az ortodox szokásokat, akik a református templomot látogatják.
„Haláleset után hat hét, majd hat hónap múlva megemlékeznek a távozottról. A tehetősebb családok ilyenkor megkínálják a gyülekezet összes tagját kaláccsal, üdítővel, szeszes itallal” – sorolja a románoktól átvett szokásokat Nagy Ferenc, aki szinte minden egyes keresztelőt, házasságkötést és temetést két nyelven celebrál. Mint meséli, már azzal is szembesülnie kellett, hogy a konfirmálni készülő gyerek románul válaszolt a kérdéseire. Viszont sokak kellemes meglepetésére nem egy ortodox román kisiskolás volt hajlandó magyar versikét tanulni, és ünnepi alkalmakkor fellépni a református templomban.
„Sajnálatos módon nagyon érződik, hogy nem tősgyökeres közösségről van szó. Itt nincsenek hagyományok, a vasárnapi istentiszteleten kívül nem zajlik egyházi élet” – panaszolja a kéthetente Palotailvára látogató lelkész. Nagy Ferenc szerint nemcsak az a fájó, hogy egyes gyülekezeti tagok képesek az egyháztól kapott karácsonyi csomagjaikat átvételük után néhány perccel eladni, és a pénzt elinni, lehangoló jelenség az is, hogy a hatalmas templomban mindössze nyolc–tíz ember kíváncsi az igére. „Ennyi emberrel szinte olyan, mintha üres lenne” – mondja a Debreczeni László – az Erdélyi Református Egyházkerület építésze – tervezte, és a második világégés ideje alatt magyar katonákkal felépíttetett, majd 1954-ben felszentelt templomra a lelkész. A hideg beálltával némileg változik a helyzet: istentiszteleti célra a jóval szűkebb toronyfeljáratot használják.
Az impozáns, Kós Károly-stílusban megálmodott és felépült hajlék a hegyvidék és Erdély építészeti jegyeit viseli magán. A 18 méter hosszú és 23 méter magas tornyával az épület csodálatosan ötvöződi a kő- és faelemeket, melyeket a telekkel együtt báró Bánffy Dániel adományozott az államosítás előtt. A kéthetente együtt imádkozó néhány idős embernek jelentős ünnep Isten házában összegyűlni. „A fiatalok egyáltalán nem járnak templomba, csak mi, vének. De számunkra ünnep, amikor Jódtelepről eljön a tiszteletes úr, és magyarul hirdeti az igét. Advent előtt az esperes is ellátogatott hozzánk, akkor legalább negyvenen gyűltünk össze a templomban” – mondja Simon Márton. Az idős gondnok, akit 1959-ben a fűrészüzem „csalt el” a színmagyar Mezőcsávásról, büszkén vallja: azon kevesek közé tartozik, akiknek egész családja – fia, menye, unokái – megmaradt magyarnak.
Az idősek kitartanak
Hasonló a helyzet a völgy legfelső, magyarok lakta községközpontjában, Gödemesterházán. A hozzá tartozó két kisebb faluban, Nyágrán és Mesterházán egyetlen református sem maradt. A gödei, szintén fogyatkozó magyarokat az különbözteti meg az ilvaiaktól, hogy ők nem az iparosításkor telepedtek meg a Maroshévíz közelében fekvő faluban. Templomuk ugyan nincs, de ez nem a mai megcsappant, mindössze tucatnyira tehető lélekszámnak tudható be. „Valamikor jóval többen éltek itt. Annyian, hogy nem voltak képesek megegyezni abban, hogy Bánffy báró a Maros jobb vagy bal partján adományozzon telket a leendő templomnak. Addig vitatkoztak, míg jött a háború, majd az államosítás” – meséli Balla Árpád, hogy miként maradtak a gödemesterháziak istenháza nélkül. A maroshévízi lelkész minden hónap első vasárnapján a Kolpinszki család házában szolgálja öregedő híveit.
„A fiatalság, sajnos, nem veszi komolyan a hitéletet. Az öregek viszont szorgalmasan eljárnak, még azok is, akik szinte már semmit nem hallanak a prédikációból” – világít rá a nemzedékek közötti ellentétre a hévízi lelkipásztor.
Mivel az egész Felső-Marosmentén alig-alig akadnak Simon Mártonok, Şandor Ibolyák meg idős, de a hitéletükről semmi pénzért le nem mondó hívek, a reformátusokat szolgáló lelkészek nem bízhatnak a beolvadás visszafordításában. „Ezt a folyamatot megállítani nem lehet, de még csak megfékezni sem. Itt nincsenek befektetők, nincsenek munkahelyek, nem létezik faluturizmus. Magyar reformátusok még vannak, de ki tudja, meddig?” – fogalmazza meg a költői kérdést a Maros-völgyi szórvány lelkipásztora, Nagy Ferenc.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

2011. március 11.

Mátyás igazsága
A honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba.
Az én családomban a március az elejétől a végéig ünnepekről szól. Lehetne ezt, persze, pusztán hazafias felérzésekkel is indokolni – nem is állna túl messze az igazságtól –, hiszen az első tavaszi hónap csupa-csupa ünnepekről, csupa-csupa tavaszokról szól. Kezdődik a sor, ugye, mindjárt nyolcadikán, amikor is jóérzésű emberként a nemzetközi nőnapot (vagy ahogy a pártállami időkben suba alatt mondtuk: a nemzetközi nőket) köszöntjük.
Majd kisvártatva elérkezik március idusa, de nem Caesar megölésének évfordulójára emlékezünk (lehetne akár azt is, mondjuk amolyan „világnapként”: a diktátorok megölésének nemzetközi ünnepe – hajh’ de aktuális volna ez mostanság, Istenem! – volnának is jelöltjeim), hanem az 1848-as szabadságharcot idézzük föl. Aztán szintúgy a pártállami időkben volt még magyar földön egy bizonyos március 21-e, de nem, dehogyis mint a tavasz első napja, hanem a világon a második proletárdiktatúráé, a dicstelen véget ért dicsőséges százharminchárom napé, azaz a tanácsköztársaságé (miként a sztálini „alaptörvényen” alapuló, számozásában is ezt őrző, jelenlegi magyar alkotmány, ez is tükörfordítás: tanács = szovjet).
De nem. Nálunk a március egyedülálló családi vonatkozással bír. Sőt, már elkezdődik két nappal korábban: feleségem nagyanyja 27-én, apósom 28-án született. Ez még ugyan nem az igazi, hanem a folytatás! Március 1-je édesapám, 2-a a feleségem születésnapja. Rögtön ezt követi 8-a: a családban hárman (édesapám, én, a nagyobbik fiam) voltunk-vagyunk Zoltánok; ezért hát, hogy ezen a napon nem a nőket ünnepeljük, hanem hagyjuk, hogy éppenséggel ők ünnepeljenek bennünket. (Az év további háromszázhatvannégy – szökőévben háromszázhatvanöt – napján amúgy is őkörülöttük forog a mi világunk, akkor tehát esztendőnként legalább egy nap jusson nekünk, Zoltánoknak is, és természetesen tőlük elsősorban.) Feleségem válasza erre a 10-e volt: az ő neve napja. A március 15-e az március 15-e, ezen nem változtatunk. Még akkor is viseltünk mindenkoron kokárdát, amikor ez valaminő ellenállásnak számított, nem hivalkodót, persze, hanem mindig is diszkrétet – az ember megmutatja a hazához fűződő érzéseit, ez magától értődő, de azért lehetőleg visszafogottan teszi: a honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba. (Már aki.) Voltak, akik ezen a napon megverették magukat: a pártállam számára elviselhetetlen volt, hogy egyesek képesek ünnepelni a magyar szabadságot. Elvégre szovjet csapatok állomásoztak az országban.
Így érkezünk el március 20-ához, a kisebbik fiam születésnapjához. Ehhez nem is kell kommentár, mint ahogy ahhoz sem, hogy jobb lesz a 21-ét gyorsan elfelejtenünk. Viszont elérkeztünk 25-éhez, anyósom névnapjához, hogy aztán 27-ével, az én születésnapommal zárjunk. Pompás sorozat, nemde? Bármennyire hihetetlen, még erre is föl tudom tenni a koronát (jut eszembe: a legenda – történetírás? – szerint II. Szilveszter pápa 1001. március 27-én küldte a Szent Koronát jó István királynak). Amikor 1962-ben először volt szerencsém láthatni Kolozsvárt a Mátyás-szülőházat, boldog izgatottsággal olvastam az emléktáblán, hogy ő is ezen a napon látta meg a napvilágot. Ami – mint utóbb mélységes sajnálatomra kiderült – súlyos történelmi tévedés (helyesen február 23-a); a táblát I. Ferencz József állíttatta 1887-ben a kincses városban tett látogatása után: négyszáz forintos adománnyal alapítványt tett, és ez a summa akkoriban tekintélyesnek volt mondható.
A gesztus nemes volt: a szabadságharcot leverő, az aradi tizenhármakat kivégeztető császár és király arra az elődjére emlékezett, aki a Himnusz szerint is megnyögette Bécsnek büszke várát. A történelmileg helytelen, de számomra mégis oly kedves nap megjelölése mindmáig megmaradt a táblán, nagyon helyesen, elvégre a hagyomány az hagyomány – de ha már annyi műemlék esetében sikerült hozzápiszkálni az eredeti felirathoz, elkelne tán egy helyreigazító táblácska. Ezt kívánná Mátyás igazsága.
Hát akkor ennyit március 15-éről...
Gyulay Zoltán , Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. június 10.

�?rtelmiségképzésünk állapotáról - a tehetségváró Temesváron
Temesköz (ma Bánság, Bánát) magyarsága, egy rövid ideig - a kiegyezéstõl az I. világháborúig - tartó számbeli gyarapodást követõen, napjainkra aggasztóan megfogyatkozott.
A még Ceauºescu által bevezetett adminisztratív beosztás szerint ezen a területen két teljes megye, Temes (Temesvár székhellyel) és Krassó-Szörény (Resicabánya székhellyel), valamint az ó-romániai Mehedinþi megyéhez csatolt Kazán-szoros, Vaskapu vidéke található. Utóbbiak: Karánsebes, Herkulesfürdõ, Orsova városaiban magyar ajkú csak elvétve, mutatóban akad. Temes megyében azonban az utolsó, 2002-es népszámlálás adatai szerint még 51.412 magyar élt, azaz 6,78 százaléka a 677.744-es összélekszámnak.
Temesvár 317.651 fõs lakosságából ugyanakkor 25.131 magyart említenek, vagyis 7,91 százalékot. Itt a magyarság tíz év alatt, az elõzõ népszámlálás óta, körülbelül hatezerrel csökkent, az 1992-es adat még 31.788 fõvel (9,51 százalékkal) számolt. Ennek egyik következményeként a 2004-es helyhatósági választások után megszakadt a magyarság addigi három-négy fõs jelenléte a megyei önkormányzatban, bár 2008-ban, a városi önkormányzatba sikerült egy képviselõt bejuttatni.
A többi Temes megyei város, amelyekben ezer fõ felett él(t) magyar: Lugos (Teller Ede szüleinek városa) 4.262 (9,56 százalék), Zsombolya 1.649 (14,84 százalék), Nagyszentmiklós (Bartók Béla szülõvárosa) 1.224 (9,46 százalék), Detta 1.143 (17,80 százalék).
Oktatás magyarul
Magyar nyelvû középiskola, ami elõfeltétele a magyar értelmiségiképzésnek, egyedül Temesváron található: a római katolikus Szt. Gellért egy osztállyal, valamint a világi Bartók Béla Gimnázium évfolyamonként két-három párhuzamos osztállyal. Ezek állandó létszámhiánnyal küzdenek, a magyar szülõk egy része nem érzi elégé motiváltnak magát ahhoz, hogy gyereküket magyar iskolába írassa.
Idéntõl a Szt. Gellért Gimnázium meghirdette a beiratkozást magyar tannyelvû elemi I. osztályba. Ez a tanintézet a római katolikus egyháznak néhány éve visszaszolgáltatott nagy múltú Piarista Gimnázium épületében mûködik. Kérdés, hogy lesz-e jelentkezõ. Az új tanügyi törvény a szórvány számára kedvezõtlen rendelkezései miatt két kerületi, általános iskolai magyar tagozatot a Bartók Béla Gimnáziumba vontak össze. Temesvár magyarsága igen elszórtan lakik a városban, így még jobban megnehezült a megnövekedett távolságok miatt fõleg a kisebbek magyar iskolába járatása.
A tehetséggondozás intézménye jelen van a Bartók Béla Gimnázium tevékenységében: regisztrálták a tehetségpont-hálózatba, ahol pályázatokat nyert, gyakorlati természettudományos tábort indított, Játszóházat tart fenn. Indul az idei Tálentum e-tanulásos verseny, illetve az idei tábor szervezése is folyamatban van. A középiskolai osztályokban tehetségicsoportok beindításával próbálkoznak; különbözõ területeken azonos érdeklõdésû, bár különbözõ életkorú és különbözõ típusú osztályokban tanuló gyerekek bevonásával.
A szórvány körülményeinek megfelelõen a cél nem néhány rendkívüli adottságokkal rendelkezõ tanuló szerepeltetése, hanem a jó képességû középréteg minél magasabb színvonalra történõ felemelése.
�?rtelmiséggé válás
A vázolt helyzetbõl emelkedhet ki a régió magyarsága az értelmiségivé válás felé. �?rtelmiségiekrõl, mint a köztudat által többé-kevésbé elfogadott réteghez tartozókról a továbbiakban, vagyis a felsõfokú diplomásokról beszélek, bár valójában nem minden ilyen személy érdemli meg ezt a besorolást.
Diplomát Temesváron négy nagy állami egyetemen lehet szerezni: a tudomány-, a mûszaki-, az orvosi- és a mezõgazdasági egyetemen, valamint két-három magánegyetemen. Temesközben, illetve a peremén található még a resicabányai-, a petrozsényi, az aradi, a vajdahunyadi egyetem, valamint a lugosi magánegyetem, az itt diplomázottak egy része a temesvári értelmiséget gyarapítja.
Az egyetemi hallgatók nagyobb hányada nem temesvári illetõségû, és ez igaz a magyar hallgatókra is. A négy temesvári állami egyetemen körülbelül 40 ezren tanulnak, ebbõl - a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD) becslése szerint - körülbelül 500-600 magyar anyanyelvû, azaz 1,25-1,5 százaléka a hallgatóknak.
A Mûszaki Egyetem
A továbbiakban a mûszaki egyetemre szorítkozom, onnan sikerült adatokat szereznem. Magyarország második mûszaki egyetemének megnyitását már az 1877-ben megalapított Temes-vidéki Magyar Mérnök- és �?pítészegylet a kétnyelvû közlönyében szorgalmazta, megszerezve a városvezetés támogatását is. Kérvényezés, elemzések, jóváhagyások sora után, alig 1917. november 23-án került sor a városvezetés és Apponyi Albert oktatási miniszter találkozására. Sajnos impériumváltás következik. A román értelmiségiek egyetem-alapítási közbenjárása már hamarabb hozza a sikert, és Ferdinánd király jóváhagyja Románia második mûszaki egyetemének beindítását Temesváron, 1920. november 15-tõl.
Ilyenformán az akkori magyar idõhúzás miatt az egyetem kezdettõl fogva román nyelvûként mûködött, lehetetlenné téve a magyarság számára a kolozsvári Ferencz József, késõbbi Bolyai Tudományegyetem mintájára megfogalmazható visszaállítási igényeket.
Jelenleg a mûszaki egyetem kilenc karán a 13.380 egyetemi hallgatót 764 oktató - ezekbõl körülbelül 150 a professzor - tanítja csak nappali, látogatásos tagozaton (ezen belül, a Villamosmérnöki és Villamosenergetika Karon: 885 hallgató, 42 oktató). A magyar középiskolát végzettek kérhetik, hogy magyarul felvételizzenek, de ezzel elenyészõen kevesen élnek - abból a téves meggondolásból kiindulva, hogy így kisebb a bejutási valószínûségük. Felsõfokú vagy doktori képzés, sajnos magyar nyelven nincs! Pillanatnyilag több mint 800 doktorandus van.
Mi a helyzet magyar részvétel szempontjából? Mivel a nyilvántartásokban semmiféle nemzetiségi lebontás nem létezik, a telefonkönyv-módszert alkalmazva (azaz sorra véve a tanszékek személyzetének listáját és kiválasztva a magyar hangzású nevûeket, azokon kívül, akikrõl tudtam, hogy a nevük ellenére nem tartják magyarnak magukat), 37 oktatót (4,8 százalék), ezen belül 12 professzort (8 százalék) és még három látogatásos doktoranduszt azonosítottam.
Mivel az oktatók temesvári lakosok, arányaikat össze lehet hasonlítani a temesvári lakosságnál említettekével (7,91 százalék). Bár a professzorok aránya csak kevéssel különbözik ettõl, az összes oktatóé annál inkább, a doktoranduszokról, vagyis a jövõ kutató generációjáról, nem is beszélve! Figyelembe véve a mûszaki egyetemen tanuló, ismét a TMD becslése szerinti 100-150 fõs (0,74-1,12 százaléknyi) alacsony hallgatói számot, magyar értelmiségképzés szempontjából a helyzet nem megnyugtató.
Egyébként a mûszaki egyetem nem zárkózik el az egyéni kezdeményezésû hivatalos magyarországi kapcsolatoktól. Doktoranduszi képzésre a Gödöllõi Egyetemmel, partnerségre a Veszprémi, a Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi-, a Debreceni Egyetemmel, az �?budai Egyetemmel, a Szegedi Akadémiai Bizottsággal, valamint Ceepus, Socrates/Erasmus, Erasmus-Proguc programokban való részvétellel. A felsoroltakban alkalmanként egy oktató és két hallgató vett átlagban részt, ami viszont nem sok. Az egyetem vezetõsége ez idáig okvetetlenkedés nélkül jóváhagyta a tudományos diákkonferenciák (TDK) lebonyolításához szükséges elõadótermeket, menzát, kollégiumi szállást, fizetség ellenében.
�?nszervezõdés - támogatás
Mit tesz ez az arányaiban kicsiny oktatói-hallgatói csoport önszervezõdés szempontjából, hogy elõsegítse a magyar értelmiségképzést, identitástudatunk megtartását?
Az 1990-ben megalakult Temesvári Magyar Diákszövetségnek jelenleg a Temesváron tanuló magyar hallgatók egyharmada a tagja, azaz mintegy 200 fõ. Rendszeresen küld Magyarországra nyári egyetemi vagy diplomamunkához szükséges részképzésre hallgatókat. Szervezi, idén tizenharmadik éve, a magyar mûszakis TDK-t Kárpát-medencei részvétellel.
Másik ilyen irányú tevékenységet is lebonyolító szervezet, a magyar egyetemi oktatók és tudományos kutatók Techné Egyesülete (2000). Célja egymás megismerése, részvétel magyar nyelvû szakmai rendezvényeken, együttmûködés a magyar egyetemi hallgatókkal, a magyar nyelvû szakmai képzés, oktatás, könyvkiadás támogatása.
A

2011. augusztus 11.

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula

2011. szeptember 21.

Magyar érdemek és vétkek (Vendégünk volt Raffay Ernő történész)
A Gelencén megszervezett negyedik Jancsó-napok egyik jeles és nagy érdeklődéssel várt meghívottja és előadója dr. Raffay Ernő történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem előadótanára, volt országgyűlési képviselő, az Antall-kormány politikai államtitkára.
Kutatási szakterülete Erdély és a román–magyar kapcsolatok, valamint Trianon és az elszakított területek magyarságának története. A Trianon Társaság alapító tagja, később társelnöke, rendszeresen közölt cikkeket és tanulmányokat. Több könyv szerzője, társszerzője. Trianon titkai című könyvének jelentős szerepe volt a rendszerváltás időszakában, hogy a közfigyelem a határon túli magyarokra irányult. 2007-ben Szidiropulosz Archimédesszel létrehozta a Trianon Kutató Intézetet, mely Trianoni Szemle címmel jelentet meg történelmi folyóiratot 2009 januárja óta. Dr. Raffay Ernő a Jancsó Benedek emlékezete című kötet társszerzőjeként vett részt a könyv gelencei díszbemutatóján. – Professzor úr, mit kell tudni az ön által közölt tanulmányról? – Jancsó Benedek a huszadik század első éveiig azt gondolta, hogy a magyarországi románokkal, 1910-es adat szerint az ország összlakosságának 14,1 százaléka, 2,9 millió volt román nemzetiségű, kulturálisan meg lehet egyezni, be lehet valahogy integrálni őket a magyarságba, ha kulturális engedményeket kapnak iskolaügyben, színház és könyvkiadás tekintetében. Viszont 1907-ben, amikor a gróf Apponyi Albert-féle első, három részből álló, ún. Lex Apponyi iskolatörvény-csomagból megjelent az első, az elemi népiskolákról szóló törvény, amit 1907. április 25-én fogadtak el, kiderült a magyarországi románok számára, hogy csak románul tanító iskoláikban, a mai általános iskoláknak megfelelő tanodákban be kell vezetni heti négy órában a magyar nyelv oktatását, amiből nemzetközi botrány lett. Több magyarországi román nemzetiségű politikus, közöttük Alexandru Vaida-Voievod durván megtámadta Magyarországot a francia, angol és német sajtóban. Jancsó Benedek volt az, aki ezekre a támadásokra válaszolt a Rákosi Jenő által főszerkesztett komoly, nagy példányszámú Budapesti Hírlapban. A lapban Jancsó Benedek Politikai hullámok címmel közölt cikksorozatot, és mint a román kérdés akkor már ismert szakértője, egyik írásában megtámadta a románokat, tényekkel bizonyítva, hogy a románok Erdélyre fenik a fogukat. Válaszként egy Iustus álnéven író, művelt, sok nyelven beszélő, ógörögül és latinul idézni tudó ember megjelentetett egy 25–30 oldalas kis füzetet, s ezáltal vita keletkezett Jancsó Benedek és a Iustus nevű, nem tudni, kicsoda között. Jómagam ezt próbáltam a kötetben megjelent írásomban összefoglalni. A lényeg az, hogy Iustus a Jancsó Benedek meglátásaira tud ugyan válaszolni, de hogy ők Erdélyre törnek, ezt kifelejti, erre nem ad semmiféle választ. A hallgatás beleegyezés elv alapján gyakorlatilag Jancsó Benedek diadalmaskodott ebben a vitában.
– Mikor ismerkedett meg Jancsó Benedek életművével?
– 1973-ban vagy 1974-ben a szegedi József Attila Tudományegyetemre jártam, ahol volt egy professzorom, Csatári Dániel, akitől azt a feladatot kaptam, hogy egy szemináriumi dolgozatot, egy kis előadást készítsek Erdélyről, ami az akkori Kádár-rendszerben számomra nagyon szimpatikus volt. Őelőtte legutóbb a nagyapám, aki "Horthy-fasiszta katonatiszt" volt, beszélt nekem Erdélyről. Elmentem a szegedi egyetemi könyvtárba dokumentálódni. 1919-ben, amikor a román hatóságok megszállták Kolozsvárt, és kidobták az 1872-ben alapított I. Ferencz József Magyar Királyi Tudományegyetemet, az akkor magyar királyi kormány döntése értelmében az egyetem Szegedre került. Amit Márki Sándor és történész tanártársai tudtak, átmentettek a kolozsvári egyetemi könyvtár állományából Szegedre. Kikértem a katalógus alapján Jancsó Benedek könyveit, és elolvasva azokat megdöbbenve tapasztaltam, hogy azzal a szemlélettel közelíti meg a magyar területeket megszálló románokat, mint az én nagyapám. Ezért számomra egyből szimpatikussá és hitelessé vált Jancsó Benedek. – Hogyan látja a Székely Nemzeti Tanács autonómiatörekvéseit? Lát-e reális esélyt annak megvalósítására? – Az autonómiatörekvés egy rendkívül szép dolog, egyetértek vele, de a realitásával vannak gondok. Én nagyra értékelem a Székely Nemzeti Tanács elnökét és társait, de nem látok reális esélyt az autonómia kivívására. A személyi elvű és a kulturális autonómia szerintem hülyeség, a területi autonómia helyi kormánnyal, helyi közigazgatással, iskolarendszerrel stb., az a járható út, de a bukaresti törvényhozásban, ahogy én látom, nincs egyetlen román képviselő vagy szenátor sem, aki ezt megszavazná. Székelyföld területi autonómiája nagyon fontos lépés lenne, de kérdem én, mi történne a magyar szórvánnyal? Ennek realitását végig kell gondolni. – Milyen újabb, Trianonnal foglalkozó Raffay-kötet megjelenése várható? – Trianont próbálom feltérképezni, de ez kimeríthetetlen feladat. Tavaly decemberben jelent meg egy hét alatt két könyvem, az egyiknek a Balkáni birodalom. Nagy-Románia megteremtése a címe. Ebben Trianon belső okait vizsgálom, hiszen a magyarok nagyon sok hibát követtek el, ami Trianonhoz vezetett. Az utóbbi időben ez érdekel engem a legjobban. A másik kötetnek, melynek harmadik kiadását készítik elő, Szabadkőművesek Trianon előtt a címe. Körülbelül két hét múlva jelenik meg ennek a második, négyszáz oldalas, levéltári források alapján megírt kötete Harcoló szabadkőművesek címmel és Támadás a római katolikus egyház ellen alcímmel.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. január 6.

Helytállt tavaly a kolozsvári magyarság, de nehéz év jön
Összességében pozitív előjellel zárta 2011-et Kolozsvár, de kellemetlenségek is adódtak szép számban: EU-s pénzek lehívásának tekintetében az ország legjobbja a város, de a korrupciós botrány térképén is előkelő helyet foglal el. Radu Moisin ideiglenes polgármester tegnapi évértékelő sajtótájékoztatóján látványos előrelépésekről számolt be, László Attila alpolgármester pedig elégedetten nyilatkozott lapunknak a kolozsvári magyarság elmúlt évéről. A Kolozsvári Magyar Napok példaértékű minőségről tanúskodik, a Brassai-ügy megoldása „régi i-re” tett pontot, az alpolgármester pedig határozottan ígéri a Mátyás-szoborcsoportról a Iorga-tábla eltávolítását – amely ugyancsak 2011 terméke. Az idei esztendőt nagyobb költségvetéssel kezelheti az önkormányzat, a fejlesztésekre elkülönített összeg 2012-re először emelkedett 40 százalék fölé. Mégis László Attila szerint naiv gondolat optimizmusra buzdítani a lakosságot.
Első helyen az EU-s pénzek tekintetében
Románia fejlesztési pólusai közül jelenleg Kolozsvár áll a legjobban uniós pénzek lehívásának tekintetében: hét EU-s finanszírozású program kivitelezése folyamatban van, további ötre benyújtották a kérelmet, újabb három pedig előkészítési fázisban áll – összegzett Radu Moisin a 2011-es esztendőt értékelő tegnapi sajtótájékoztatóján.
Az önkormányzat rendelkezésére álló összegek 87 százalékára már letették a pályázatot – közölte lapunkkal László Attila alpolgármester.
A villamosvonal két szakaszban történő korszerűsítése, a Sétatér és a Kaszinó épületének felújítása, az ötvenállomásos kerékpárkölcsönző-rendszer kiépítése, az Albac utcai szociális lakások kialakítása, az e-alapú közintézés létrehozása, valamint a turisztikai fejlesztést szolgáló Séta a kincses városban elnevezésű program futtatása az a hét EU-s projekt, amelyek megvalósítása már folyamatban van.
A kreatívipari képzőközpont, a városi közszállítás új jegyrendszerrel való felújítása, az ipari negyed úthálózatának korszerűsítése, további szociális lakások, két multifunkcionális szociális ellátó központ kialakítására benyújtották a pályázatot (32 millió euró vissza nem térítendő támogatás).
A városháza három további EU-finanszírozású program előkészítésén dolgozik: üzletkötési központ, öregotthon, valamint hajléktalanok ellátását biztosító központ valósulhat meg EU-s pénzekből a közeljövőben.
Látványos előrelépések oktatás terén
A városháza három bölcsődét bővített, így 210-zel növekedett a szóban forgó intézmények befogadóképessége. 78 iskolában végeztek felújítási munkálatokat, és szakértők bevonásával javították az iskolák étkezdéjében felszolgált étrend minőségét.
Az új tanügyi törvény lehetőségeivel élve szorosabb együttműködést szorgalmazó iskolai vezetői tanácsokat alakítottak szülők, tanárok és városi tanácsosok bevonásával.
Emelkedett továbbá az iskolai érdemi, a tanulmányi és a szociális ösztöndíjak értéke is, ugyanakkor a támogatottak száma is növekedett.
Nem utolsósorban az egészséges életformára való nevelés terén is előremutató programokat indítottak – például a középiskolák közti labdarúgó- és kosárlabda-bajnokságot.
Magyar vonatkozásban 2011 legnagyobb eredménye a Brassai-kérdés megoldása, de a zeneiskola helyzetének orvoslása is fontos fejlemény. „Idén már egyetlen magyar gyermek sem jár délután iskolába, és egyetlen magyar diák sem marad ki a magyar nyelvű oktatásból” – nyilatkozta László Attila alpolgármester. „Újraindult a Ferencz József (Horea) úti magyar nyelvű oktatás is, 2012-ben pedig továbbfejlesztenénk ezt a rendszert – gondolok elsősorban a kerekdombi magyar tagozatra”.
Zöldültek és „megvilágosodtak” a közterek
Az elmúlt év során négy új parkot avattak: kettőt Monostoron (a Mehedinţi utcán és a Unirea Sporttelep mellett), egyet a Karjala (Coastei) utcán, egyet pedig a Tóközi negyedben. Felújították továbbá a Györgyfalvi negyedi Detunata-parkot.
Ezek zömét felszerelték szabadtéri fitneszgépekkel is, így szinte minden lakónegyed rendelkezik a szabadtéri mozgást szorgalmazó berendezésekkel. A Munka út környékén 12 ezer csemetét ültettek el, és menhelyet hoztak létre nagytestű állatok számára. Ezek megvalósulását különböző zöldszervezetekkel való együttműködés segítette.
Közvilágítás terén is fejlődést könyvelhetett el a városvezetés: 103 utcán és sétányon több mint 2500 villanyoszlopot szereltek fel, míg a régiek egy részét kicserélték. A közvilágítás egyik gyöngyszeme az Erzsébet-híd díszkivilágításának megoldása.
Két többéves útfelújítási program is folyamatban van. Ezeknek keretében 36 utcát, illetve 180 sétányt aszfaltoztak újra és építettek újjá, ezen felül több mint 100 utcán végeztek karbantartási munkálatokat.
Felújították a Malomárok egy részét, sétálóutcákat alakítottak ki a várfal és az óvár bizonyos részein. Az esztétikai értéket növeli hét belvárosi homlokzat helyi pénzekből való felújítása is.
Gördülékenyebb közlekedés
A közúti forgalom terén is javult a helyzet: városszerte 2682 parkolóhelyet létesítettek a parkolóházak megnyitásával, illetve az utcák menti parkolók átszervezésével. További három parkolóház épülőben van, összesen közel 800 új parkolóhellyel.
Kiterjesztették a kelet-nyugat irányú „zöldhullámot”, négy körforgalmat létesítettek a gyorsabb haladásért, ugyanakkor térfigyelő biztonsági kamerákkal szerelték fel a legforgalmasabb kereszteződéseket, útszakaszokat. A kamerák felszerelése óta 19 százalékkal csökkent a balesetek száma. A biztonságot növeli a helyi rendőrség újraszervezése is.
2011-ben a kulturális és sportrendezvények is javultak minőségi szempontból, és hogy ez a jövőben sem változik, azt mi sem igazolja jobban az épülő sportcsarnoknál vagy a filharmóniának is otthont adó Transilvania Kulturális Központ hamarosan elkezdődő építésénél.
Öregedünk és fogyunk
Kevesebb születésről és házasságkötésről, viszont több halálesetről tanúskodik az a statisztika, amelyet László Attila alpolgármester mutatott be Radu Moisin ma déli sajtótájékoztatóján.
Az adatok 5801 újszülöttet, 2055 házasságkötést, valamint 4133 elhalálozást jegyeznek. Ezek a számok 2010-ben 6363-at, 2280-at, illetve 4095-öt mutattak.
2757 lány és 3044 fiú született, de fontos tudnivaló, hogy ezek a számok nem feltétlenül kolozsvári gyermekekről árulkodnak: a Kolozsváron született környékbeli gyermekeket is ide sorolják. A kifejezetten kolozsvári újszülöttek száma kétezer körül mozog – tudtuk meg az alpolgármestertől.
Lakosság-nyilvántartás szempontjából természetesen az október végi népszámlálás a legjelentősebb esemény, ezek eredményeire további fejlemények után térünk vissza.
Rekordarányú fejlesztési alap 2012-re
Kolozsvár 962 millió lejből gazdálkodhat, tehát 13,14 százalékkal nagyobb pénzkeretet használhat fel, mint 2011-ben. Ez az emelkedés annak köszönhető, hogy egyes nagy horderejű uniós alapokból finanszírozott programok idei lezárása miatt több EU-s pénzt hívhat le a polgármesteri hivatal.
Az általános költségvetés több mint 43 százaléka fejlesztési alapokat szolgál: a 415,194 millió lej 59,38 százalékos növekedést jelent a tavalyi 260,51 millió lejhez képest. Az összeg részben amiatt emelkedett 154,6 millió lejjel, mert a működési alap egyes fejezeteiből egy-egy százalékot átcsoportosított a városháza fejlesztésekre.
A korábbi évekhez képest 2011-ben emelkedett a helyi adókból befolyt összeg is: magánszemélyektől 29,46 millió lej, jogi személyektől pedig 50,44 millió lej gyűlt a város kasszájába – tudtuk meg Radu Moisintól a tegnapi sajtótájékoztatóján.
Magánszemélyek 2008-ban még „csak” 19,7 millió lejt, 2009-ben 20,3 milliót, 2010-ben már 27,09 millió lejt fizettek be, a jogi személyek esetében pedig az utóbbi négy év leforgása alatt 38,7 millió lejről nőtt 50,4 millióra az összeg.
László Attila: prioritás a munkahelyteremtés
Sok tekintetben nem egyezik Radu Moisin és László Attila álláspontja a 2012-es prioritások kapcsán, Moisin ugyanis kevésbé foglalkozik munkahelyek biztosításával, illetve a metropoliszövezet felkarolásával. „Az első számú prioritás a munkahelyteremtés. Külön munkacsoport működik azért, hogy befektetést ösztönző csomagot ültessünk gyakorlatba, amely segítséget nyújt a munkahelyet teremtők számára, illetve lakhatási feltételeket biztosít a dolgozóknak” – mondta az alpolgármester, hangsúlyozva, hogy a villamos-felújításhoz vagy a stadionépítéshez hasonló beruházások szép számban biztosítanak munkahelyeket, de ezek hosszú távon nem kötik Kolozsvárhoz a dolgozókat.
A prioritások sora László Attila szerint a szociális ellátás hálózatának fejlesztésével, a közoktatás rendszerének fenntartásával, a kulturális élet fejlesztésével, valamint a temetők bővítésével folytatódik. „Az évszázadok során kialakult oktatási rendszer egyre nagyobb figyelmet és ráfordítást követel a városházától a gyermeklétszám csökkenése miatt” – nyilatkozta az alpolgármester.
2012 és az elkövetkező évek egyik legnagyobb kihívása László Attila szerint Kolozsvár metropoliszövezetének kiépítése. „Meg kell tanulnunk együttműködni a környező településekkel, mert oktatás, közlekedés, katasztrófavédelem terén rengeteget kell fejlődnünk. Naponta 75 ezer ember ingázik Kolozsvárra” – közölte.
Meg vannak számlálva a Iorga-tábla napjai?
„Jogalkotás és tanácsi határozatok terén – annak ellenére, hogy csupán öten vagyunk magyarok egy 27 tagú tanácsban – a legtöbb esetben sikerült érvényesítenünk az akaratunkat. Ritkán kerültünk olyan helyzetbe, hogy a véleményünk ellenére történt bármi is” – nyilatkozta lapunknak László Attila alpolgármester, nem titkolva, hogy Sorin Apostu tisztségéből való felfüggesztését követően meglehetősen kellemetlen helyzet alakult ki a városházán az adminisztrációs tevékenységek szintjén. „Több mint 10 ügyosztályt kellett átvennem szakbizottságokkal együtt, kb. a ’40-es évek óta nem volt magyar tisztviselő Kolozsváron ehhez hasonlóan szerteágazó feladatkörrel” – jegyezte meg élcelődve az alpolgármester.
Az RMDSZ véleményének ellenére került a szintén 2011-ben felújított Mátyás-szoborcsoport talapzata elé az ominózus Iorga-idézetet tartalmazó tábla. László Attila ígéri: kezeskedik afelől, hogy a tábla hamarosan eltűnik az emlékműről.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)

2012. február 23.

Az erdélyi magyar összefogás esélyei
Több mint tíz évig úgy tűnt, hogy – ellentétben a felvidéki és a délvidéki nemzettestvérekkel – a legszámosabb elszakított nemzetrész, az erdélyi magyarság egységben tudja tartani politikai érdekképviseletét. Nem kétséges, azok számára, akik látták, hogy az immár két népszámlálás által is visszaigazolt drámai fogyás csak politikai áttöréssel állítható meg, a magyar nemzetpolitikai célokat pedig nem a vélelmezett román tűrőképességhez, hanem a magyar létérdekekhez kell igazítani, egyre szűkebb volt az RMDSZ-es zubbony az 1996-os kormányzati szerepvállalás után. A szakítás mégis egyre halasztódott, az autonomisták inkább lenyelték a Petőfi–Schiller Multikulturális Egyetem címszó alatt jegyzett kommunikációs cselt és az ultimátumok visszavonását, a belső törvénytelenségeket, a 2000-es választás előtti machinációkat mindaddig, amíg esély volt arra, hogy rászorítsák a csúcsvezetést a brassói program kiteljesítésére.
Amikor 2003-ban kongresszusi határozattal fordított hátat az RMDSZ a nemzeti önkormányzat modelljének egyrészt az alapszabályzat pártosításával, másrészt pedig azzal, hogy az általános magyar belső választásokat részleges tisztújítással „helyettesítette”, akkor a Kolozsvári Nyilatkozat szellemét s a brassói kongresszus határozatainak lényegét komolyan vevő autonomista erők külön szervezetek alapításába kezdtek. Mára az RMDSZ mellett működik két civil szervezet, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint két politikai párt, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt.
A nagy kérdés, amire egyelőre nem tudjuk a választ, az, hogy az erdélyi magyar pártaréna három politikai szereplője képes lesz-e megegyezni a közösként tételezett nemzeti érdekek mentén olyan helyzetekben, amikor ez nélkülözhetetlennek látszik. Magyar többségű székelyföldi városokban a verseny nemzetpolitikai szempontból nemcsak megengedhető, hanem kívánatos is. A „pártokrata” oligarchia, az egypártrendszer által kialakított nómenklatúraszerű, bebetonozott helyi vezetés kialakulása bármely társadalomban, bármely kisközösségben veszélyes és nemkívánatos jelenség. Különösen ott, ahol a helyi vezetés ki van téve a központi idegen elit korrumpáló szándékának. Vannak viszont olyan léthelyzetek, amikor a megegyezés szolgálná a közös érdekeket. A probléma az egyes pártok közötti összeférhetethetlenséghez hasonló ellentét. Mert azért spóroljunk a végső és kategorikus ítélet kimondásával, láttunk már a politikában olyan kiegyezéseket, melyeknek sok esélyt nem adtunk volna korábban. (Hogy messzebb ne menjek, 1867-ben a szabadságharcos gróf Andrássy Gyula lett a 13 aradi vértanú haláláért felelős véreskezű császár, Ferencz József első magyar miniszterelnöke.)
Az RMDSZ vezetésével szemben hatalmas és megalapozott bizalmatlanság van az autonomista szervezetekben, hiszen hozzá kötődik a „modellértékű román kisebbségpolitika” hamis mítoszának kialakítása és életben tartása, az önálló külpolitika feladása, az autonómiaprogram félretétele, a helyzetteremtő nemzeti irányzat és azon belül a kommunista rendszerrel szembeni ellenállók kiszorítása az egykori egységes szervezetből. Most pedig hallhattuk, hogy Tőkés László szervezetének nemzetstratégiai célú anyaországi támogatását a ciánszennyezéshez hasonlították, miközben ők maguk egy környezeti katasztrófával felérő ciánszennyezéshez készülnek zöld utat adni. A másik oldalon viszont az EMNP nem szívesen egyezkedik az MPP-vel, hiszen épp az MPP elnökének törvénytelenségei tették szükségessé egy saját szervezet megalakítását. S ez nem elég, de azzal, hogy Szász Jenő Tőkés László magánéleti ügyeit próbálta felhasználni politikai lejáratásra, egyértelműen szalonképtelenné tette magát.
Ellentétben a megválasztott politikusokkal, akiknek többsége helyettesíthető, Tőkés László legitimitását, hitelét, közéleti státuszát a saját helytállásának és a történelemnek köszönheti, ő minden funkció nélkül is a magyar szabadságvágy, a magyar helytállás szimbóluma marad. S aki ellene nemtelen eszközökkel támad, hitelét roncsolni akarja, legyen az a román titkosszolgálat, Nagy Benedek, Szatmári Tibor, Bárányi Ferenc, vagy Szász Jenő, az egyben a közösség ellen is cselekszik. Félreértés ne essen: nem politikai bírálatról beszélek. Tőkés László éppen úgy bírálható politikai alapon, mint bármely más közéleti szereplő. Hogy Kovács Péter pártfőtitkár nem fogadja el, hogy Tőkés László azért nem vállalt még egy alelnöki mandátumot az Európai Parlamentben, mert energiáját az erdélyi magyar önépítkezésre kívánja fordítani és a magyar, illetőleg német néppártiak támogatását azok hivatalos nyilatkozatainak dacára is kétségbe vonja, az belefér a politikai diskurzusba, még ha nevetséges is, hogy az RMDSZ főtitkára jobban tudja, hogy mit gondol, mondjuk, Szájer József Tőkés Lászlóról, mint Szájer maga. Az viszont, hogy a privát szférát idecibáljuk csak azért, hogy ártsunk a másiknak, az nem fér bele. Elgondolkodtató az is, hogy Markó Béla válásából a belső ellenzék nem próbált politikai tőkét kovácsolni, s ezt nagyon jól tette. Erdély nem Amerika, a bulvársajtó szellemét ne hozzuk be a politikába, ezzel tartozunk saját méltóságunknak. Mindazonáltal azt mondom: a három szervezet együttműködésének egyetlen mércéje lehet: a nemzeti érdek. Marosvásárhely visszanyerésére esély mutatkozna össznemzeti összefogás keretében, különösen akkor, ha a jelölt függetlenként indul. Pártjelöltekkel az RMDSZ több ízben próbálkozott, s azok rendre kudarcot vallottak. Marosvásárhely mellett vannak még kisebb települések, ahol esély lenne a változtatásra magyar összefogás esetén. Ami pedig a parlamenti választásokat illeti, egy ésszerű és méltányos kompromisszum esetében félre kell tenni mind a jogos eszmei fenntartásokat az RMDSZ-szel szemben, mind az erkölcsieket az MPP-vel szemben. Ez esetben is csak az lehet a mérce, hogy sikerül-e a parlamenti választások ürügyén rendet tenni az erdélyi magyar közéletben, a közösséget illető anyagi támogatások igazságos szétosztásával és egy közösen létrehozott, illetve közösen működtetett szervezeti keret létrehozásával.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. június 28.

Az unió kimondására készülnek az unitáriusok
Kolozsváron a Bel-Magyar utcai unitárius templom június 28-án ad otthont az egyházegyesítő zsinatnak. Az ünnepi eseményen hosszú évtizedek álma válik valóra, s az unió kimondásával az Erdélyi Unitárius Egyház újraegyesül a Magyarországi Unitárius Egyházzal. A 16. században alakult egyház négy és fél évszázados viszontagságos története új szakaszához érkezett. Az unitárius egyház, miként a többi protestáns felekezet, a reformáció eredménye, és az egyetlen olyan antitrinitárius irányzat, amely Közép-Kelet-Európában, pontosabban Erdélyben és Lengyelországban intézménnyé tudott szerveződni. A lengyel közösségek a 17. században a katolikus reformáció következményeként megsemmisültek, míg a Kárpát-medencében a magyar unitárius közösségek napjainkig fennmaradtak. (Az erdélyi és lengyelországi fejleményektől függetlenül a 18. század végén Nagy-Britanniában, a 19. század első évtizedeiben pedig Észak-Amerikában alakultak unitárius egyházközségek. A magyarok tengeren túli hittestvéreikkel 1821 után vették fel a kapcsolatot.)
A hagyomány a kolozsvári születésű Dávid Ferencet tartja az unitárius egyház alapítójának. Dávid Ferenc és munkatársai az 1568. évi tordai országgyűlést követően fejedelmi támogatással szervezték első unitárius közösségeiket. A János Zsigmond és az ország rendjei által is pártfogolt mozgalom nem csak Erdély magyarok lakta falvaiban és városaiban talált követőkre, hanem a Partiumban és Baranya megyében is (pl. Nagyvárad, Belényes, Simánd, Temesvár, Pécs stb.). Ezek az előretolt unitárius helyőrségek a 17. század végéig fennmaradtak. Dávid Ferenc püspöksége alatt 12 egyházkör (egyházmegye) működött, élükön egy-egy esperessel. János Zsigmond fejedelem halálát (1571) követően Dávid Ferencet az országgyűlés vallásújítás vádjával elítélte és Déva várába záratta, ahol 1579. november 7-én meghalt. Az unitárius szuperintendens mártíriuma után a felekezet meghasonlott. A Dávid Ferenc hitét követők kisebbségben maradt radikálisabb csoportja a Simándon működő Karádi Pált választotta püspöknek, a mérsékeltebbek pedig a Kolozsvárt székelő és a fejedelem támogatását is élvező Hunyadi Demetert. A hitelvi kérdésekben egyet nem értő közösség vezetői ádáz dogmatikai harcokat vívtak egymással. A szellemi csatározások során Blandrata György és Hunyadi Demeter eltávolították állásaikból a velük egyet nem értő papokat és elkezdték az unitárius egyház szervezeti és dogmatikai egységének megteremtését. Karádi Pál és Hunyadi Demeter halála után az ún. alföldi püspökséghez tartozó közösségek visszatértek a kolozsvári szuperintendens fennhatósága alá. Enyedi György püspök bölcsességének és türelmének köszönhetően nem szakadt frakciókra az unitárius közösség. Báthori Zsigmond uralkodása alatt az ellenzékinek számító unitárius elitet likvidálták (a kivégzéseknek nem vallási, hanem politikai okai voltak), és ezzel olyan csapást mértek az unitárius egyházra, amelyet a következő évszázadokban sem tudott kiheverni.
A református fejedelmek természetesen saját felekezetüknek kedveztek. A vegyes lakosságú városokban egyre befolyásosabbak lettek a reformátusok, így a Rákócziak alatt, az addig unitárius többségű Kolozsvár felekezeti összetétele is megváltozott. Az önálló erdélyi fejedelemség megszűnése a katolikus restaurációnak kedvezett. A 18. században az Erdélyen kívüli unitárius központokat teljesen felszámolták, ekkor szűntek meg pl. a Baranya megyei unitárius közösségek. A türelmi rendeletet követően (1781) szabadabb idők következtek. A felekezet összegyűjthette megmaradt erőit, hatalmas külső és belső építkezésbe kezdett. Új templomok és iskolák épültek, újra kiadhatták kátéikat és énekeskönyveiket, lassan felkészültek a reformkorra. Az 1848−49-es forradalom és szabadságharc, majd az ezt követő politikai elnyomás során az unitáriusok is túlélésre rendezkedtek be. A kiegyezés már Kriza Jánost találta a püspöki székben, és a tapasztalt egyházvezető mindent megtett azért, hogy az általa vezetett felekezet kikerüljön az elszigeteltségből. Nemcsak az angol és az amerikai unitárius közösségekkel vette fel a kapcsolatot, hanem arra is volt gondja, hogy az egyre sűrűbben Pestre rajzó unitáriusok egyházi életét megszervezze. A különféle minisztériumokban elhelyezkedő unitárius értelmiségiek Magyarország fővárosában kis szórványt alkottak, pap és templom nélkül. Az első nyilvános unitárius istentiszteletet Pesten 1869. június 13-án Ferencz József, a későbbi püspök tartotta. Két héttel később a Kolozsváron tartott főtanácsi ülésen határozatba foglalták: mivel Erdély egyesült Magyarországgal, az addig használt hivatalos Erdélyi Unitárius Egyház vagy Vallásközönség helyett a Magyar Unitárius Vallásközönség nevet használják. A magyar unitárius vallásközönség az angol és az amerikai hittestvérek segítségével 1881-ben Budapesten egyházközséget szervezett. 1889-ben a kolozsvári rendkívüli főtanácsi ülésen kimondták, hogy az unitárius egyház neve Magyarországi Unitárius Egyház.
1890-re Budapesten a Koháry utcában (ma Nagy Ignác) felépült az új templom, 1902-ben pedig megszervezték a Duna−Tisza menti egyházkört, amely a Királyhágón túli egyházközségeket tömörítette. A Magyarországi Unitárius Egyházat az első világháború végéig kilenc egyházkör alkotta, 1914-ben a Monarchia 81 401 alattvalója vallotta magát unitáriusnak. A trianoni békeszerződés Erdélyt Romániához csatolta, és ezzel új fejezet kezdődött az egyház történetében, hiszen az addig egységes Magyarországi Unitárius Egyház területileg két részre szakadt. A Románia új határai között maradt nagyobbik egyházrész az 1889 előtti állapotokhoz igazodva újból Magyar Unitárius Egyházként határozta meg önmagát. A püspöki székhely továbbra is Kolozsvár maradt, itt működött az egyik gimnázium és a Teológiai Akadémia. A Duna−Tisza menti egyházkör Józan Miklós budapesti esperes-lelkész vezetésével ideiglenesen létrehozta a Magyarországi Igazgató Tanácsot, és az esperest vikáriusi joggal ruházta fel. A világháborút követő impériumváltás következtében megnőtt a Magyarországra repatriált unitáriusok száma. Az 1920-ban tartott népszámlálás csak Budapesten 2828 unitáriust regisztrált. A megváltozott életkörülmények új feladatok elé állították az egyházvezetést. Az országhatárokon belül széleskörű belmissziói munka kezdődött. Újjászervezték az egyháztársadalmi egyleteket, gondoskodtak a hitoktatásról és a karitatív tevékenységeket is folytatták, ahogy lehetett… A budapesti lelkészi állást is átszervezték és Józan Miklós esperes mellett hamarosan fiatal erők gondoskodtak a misszióról. 1923-ban az amerikai és az angol unitáriusok anyagi támogatásával Budapest déli részében egy bérházat vásároltak. Ez lett az ún. Unitárius Missziói Ház, amelyben bentlakás és gyülekezeti terem működött. A Duna−Tisza menti egyházkörben a világháború előtt szervezett eklézsiák mellett (Hódmezővásárhely, Füzesgyarmat, Polgárdi stb.) újabb egyházközségek és szórványgyülekezetek alakultak (Debrecen, Kocsord, Pestszentlőrinc, Orosháza, Dévaványa, Mezőtúr, Szombathely, Miskloc stb.).
A háború alatt megszakadt külföldi kapcsolatok megújításáért és az erdélyi magyarság sérelmeinek orvoslásáért több angol−amerikai delegáció látogatott Romániába. Bukarestben az illetékes minisztériumokkal folytatott tárgyalás nem sok eredményt hozott, de 1924-től minden erdélyi unitárius egyházközséget egy-egy amerikai egyházközség fogadott testvéréül.
1940-ben a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz és ezzel ismét új helyzet állt elő. Hatvanöt egyházközség, harminchárom elemi-, két közép- és egy gazdasági iskola, illetve a Teológiai Akadémia visszakerült Magyarországhoz, de Dél-Erdélyben maradt 53 eklézsia és tíz elemi iskola. A Magyarországi Unitárius Egyház ezúttal Dél-Erdélyben foganatosított rendkívüli intézkedéseket. Tordán az esperes és a főgondnok vezetésével ideiglenesen megszervezték a rendkívüli Egyházi Képviselő Tanácsot. A világháborút lezáró békeszerződések Észak-Erdélyt Romániának ítélték és így visszaálltak az 1940 előtti állapotok. 1949-ben a „Román Népköztársaság-i Unitárius Egyház” új alaptörvényében, érthető politikai okokból, már meg sem említhették a Duna−Tisza menti egyházkört. A magyarországi unitáriusok területileg elszakíttattak az erdélyiektől, de szervezeti szempontból mégiscsak Kolozsvárhoz tartoztak. Az egyházkört esperesi, illetve püspöki helynöki minőségben Budapestről irányították, az elszakadást egyik fél sem mondta ki. Magyarországon az Állami Egyházügyi Hivatallal folytatott tárgyalások következtében 1968-ban megkezdődött a Duna−Tisza menti egyházkör felszámolása és önálló egyházzá szervezése, 1971-ben pedig Magyarországi Unitárius Egyház néven teljesen különálló egyházszervezetet hoztak létre és püspököt választottak. Az új Szervezeti Törvény nem csak azt mondta ki, hogy a magyarországi egyházrész önálló, hanem azt is, hogy a lelkészutánpótlást a Budapesti Unitárius Teológiai Intézet biztosítja. (A magyarországi unitárius lelkészek két kivétellel a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet unitárius karának végzettjei.) 1971-ben tehát megalakult a Magyarországi Unitárius Egyház, így az a paradox helyzet állt elő, hogy a Kárpát-medencében két, szervezetileg is különálló magyar unitárius egyház működött: a romániai mintegy 70 ezer egyháztagot és a magyarországi kb. 10 ezer lelket számlálva. A két egyház egyesítésének gondolata 1989 után sokakban felmerült, de csak az utóbbi évek fejleményei vezettek el az egyházegyesítés megvalósulásához. 2010. november 4-én született meg azon egyezmény, amely előkészítette az egyházrészek újraegyesülését. A zsinat feladata tehát azon túlmenően, hogy kimondja az egyházegyesítést az, hogy elfogadja a közös alaptörvényt, majd ezt követően a Főtanács ún. Szervezeti és Működési Szabályzatot alkot.
A Magyar Unitárius Egyház feladata az elkövetkező években is − a minden határon átívelő − Isten- és emberszolgálat, az evangélium hirdetése, a vallásoktatás, közösségeink szolgálata és keresztény unitárius hitben való megerősítése. A teljes körű egyházszervezeti egység helyreállításával reményeink szerint nem csak lélekszám-növekedést könyvelhetünk el, hanem lelkesedésünk és közös tenni akarásunk is megkétszereződik. Az új alaptörvény, a szervezeti és működési szabályzat keretül szolgál, azt tartalommal csak gyülekezeteink tudják megtölteni, éppen ezért szükségünk van Jézus tanításának szellemében a gyökeres belső megújulásra. Meg kell változnunk, és hinnünk kell az evangéliumban. Nagyon fontos, hogy a valláserkölcsi nevelést az eddigieknél jobban és hatékonyabban végezzük, sokkal erőteljesebb belmissziói munkát kell folytatnunk. Fontos teendőnk a szórványok gondozása és új egyházközségek alapítása. Támogatnunk kell a kis létszámú egyházközségeket. Jobban kell hogy gondozzuk műemlékeinket, könyvtárainkat, levéltárainkat. Létesítenünk kell végre egy egyházi múzeumot kallódó értékeink, műemlékeink megőrzéséért.
Törekvéseinkben „legyen velünk Istenünk az Úr, ahogyan őseinkkel volt. Ne hagyjon el bennünket, és ne vessen el magától! Hajlítsa magához szívünket, hogy mindig az ő útjain járjunk, és megtartsuk parancsolatit, rendelkezéseit és végzésit, amelyeket őseinknek parancsolt.” 1Kir 8,57−58.
Kovács Sándor teológiai tanár. Szabadság (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 | 31-48